Kedves történetre bukkantam a kedvenc cicás magazinomban, a Macskában. Létezik egy menhely, melynek lelkes alkalmazottai rendszeresen elutaznak vidéki idősek otthonába, meglátogatják az ott lakókat. Érdekes párhuzamot vonnak ezáltal az állatkák és az öregek eme lakhelyei között. Mindkettő lakói szeretetre méltó és arra vágyó, nyugodt, lelassult életet élő társközösséget alkotnak. A cicagondozók minden ilyen út alkalmával magukkal visznek egy szőrmók kiscicát a menhelyről, ezzel édesítve meg az idős hölgyek és urak monoton hétköznapjait.

Nagy az öröm ilyenkor mindkét fél részéről. Jó szeretetet adni és kapni is. Minden alkalommal másik cirmi utazik, senki se maradjon ki a jóból. Esély lehet esetleg arra is - persze az otthon adottságait és előírásait figyelembe véve - hogy némelyik látogatóba érkezett kisállatot örökbe is fogadják, így már nem tér vissza a menhelyre.

Boldogság látni, ahogy örülnek egymásnak. Ráadásul bizonyított tény, hogy a házicica közelsége meghosszabbítja a gazda életét, a gyakori macskasimogatás pedig jót tesz a magas vérnyomással küzdőknek.

Ez a történet szívet melengető, csupán azért keserű egy kicsit számomra, mert nem itthon játszódik, hanem a tőlünk távolabb eső Új-Zélandon. A lehetőség pedig nekünk is adott volna...